„Amiért valaki Battonyán 30 napot kap, azért Székesfehérváron halálra ítélik” – 80 éve kezdték meg munkájukat a népbíróságok

1945. május 8-án, szinte pontosan 80 éve ötös kivégzés történt a Markó utcai fogház udvarán. 

Őt még természetesen több századparancsnok követte, de ügye különösen érdekes azért is, mert az ügyben több ellentmondás található. Dacára annak, hogy a délvidéki holokauszt most már alaposan feltárt történet, ezt az esetet ez idáig a szakirodalom sem dolgozta fel.

Seitz Imre Henrik 1888. szeptember 3-án született Csonoplyán, a mai Szerbia területén. Civilben egy zombori takarékpénztár nyugalmazott igazgatója és egy helyi gazdasági egyesület igazgatója volt. Harcolt az első világháborúban, ezt követően meglehetősen unalmas gazdasági karriert futott be, noha erősen betegeskedett. 1944 augusztusában vonult be a zombor-bukkszállási repülőtér barakktáborában elhelyezett 101/310. sz. kisegítő (kitért zsidókból álló) munkásszázadhoz, melynek tartalékos parancsnoka lett. Érdekes módon a per során egyszer sem sikerült tisztázni rendfokozatát. Századparancsnok-helyettese, mint az nem volt egészen ritkaság, egy Bauer nevű, kivételezett, keresztény vallású, de zsidó származású férfi volt.

A rendőrségen először tett vallomása szerint szánt szándékkal megverte a századához tartozó munkaszolgálatosokat, és ezzel egyesek halálát is okozta. A népügyészségen már arról vallott, hogy „a rendőrségen addig vertek, amíg azt nem vallottam, hogy 100 pengő fizetésnek ellenében engedtem a csomagokat a kocsira rakni. Orromon, szájamon jött a vér, nem is tudtam, mit írok alá. A rendőrségen 8312 pengőt vettek el tőlem”. Népügyészségen jegyzőkönyvet is vettek fel arról, hogy megverték, de nem tett feljelentést a nyomozókkal szemben, és vallomását is fenntartotta (!). Nyilván vélelmeznünk kell, hogy a népügyész, Noszkó Imre megfenyegette, mint akkoriban szokás volt az ilyen eseteknél: ha feljelentést tesz, akkor visszaküldi a fogdába, hogy a pótnyomozás során újabb jegyzőkönyvet vegyenek fel vele, és akkor a nyomozók majd újra elverik. Végül Seitz még egy vallomást tett tárgyalása előtt, melyben elismerte, hogy néha megverte a munkaszolgálatosokat, de ennél többet nem vallott be.

kutyakorbáccsal járt, az embereket verte. Mások szerint lopott az ételből. Zöldhegyi Ferenc muszos szerint a tábori postát nem adta át. „Nem vette emberszámba a munkaszolgálatosokat.” Továbbá 1944. október 22-én a muszosokat feleskette Szálasira. Homolai Arnold szerint „cezaromániás ember volt, állandóan mint trógerekről, rohadtakról beszélt rólunk”.

Özv. Szücs Hugóné szerint férje 1944. szeptember 26-án Zomborban érelmeszesedésben elhunyt, de ezért Seitzer vádolta, mert szerinte kemény munkára kényszerítette férjét, ráadásul nem engedte le muszos bajtársait a temetésre.

Fedor vallomása különösen fontos volt, hiszen esetében nem egy volt muszos mondta el véleményét. Fedor arról is beszélt – ami később fontos lesz –, hogy a saját századát a németek Budapesten egyszerűen elvették tőle: „a századot a Tattersallból (a mai Nemzeti Lovarda a Kerepesi úton – V. L. B.) a 100/1 karhatalmi alakulat nélkülünk gettóba vitte.”

A tárgyalásra 1945 áprilisában került sor. A tárgyaláson Seitz tagadta bűnösségét, néhány kisebb fegyelmezést, ütést beismert, de tagadta, hogy bárkinek a halálát okozta volna. Érdekesség, hogy vallatták egy olyan ügyben is – a század németeknek való átadása –, mely nem is szerepelt a vádiratban. Ez törvénysértő volt, hiszen az érvényes bűnvádi perrendtartást szerint nem ítélhették el olyan bűncselekményért, ami a vádiratban nem szerepelt. Seitz elmondta, hogy századát Mosonmagyaróvárnál a németek elvezényelték tőle kényszermunkára a mai Ausztria területére, de mint állította, erre nem adott engedélyt, és esélye sem volt felvenni a harcot a németekkel. 

A muszos tanúk alapvetően nem kerültek ellentmondásba vallomásaik esetében, ugyanarról beszéltek a nyomozati szakaszban is, mint a tárgyalóteremben. Annyi eltérés idézhető, hogy egy Bleier Sándor nevű tanú először még arról vallott a rendőrségen, hogy Szücsöt „gyanúsított szisztematikus kínzásokkal meggyilkolta”, később arra változott a történet, hogy a kemény munka során a muszos férfi rosszul lett és elhunyt.

Az idézett törvényhely szerint a századparancsnok emberek törvénytelen megkínzásáért és kivégzéséért felelt, de ilyesmit a bizonyítási szakaszban sem sikerült ráhúzni. Az ítélet szerint „vádlott csak igen ritkán tartott kihallgatást, és ha valaki neki panaszkodni mert, annak pofonokat ígért és seggberúgásokat helyezett kilátásba, ha a jövőben ilyesmikkel háborgatni meri”. Példaként citálta, hogy „szadista lelkületére jellemző, hogy a Ferenc csatornán lévő uszályokból a sóderrel megrakott taligákat katonásan kellett kitolni, egy-kettő, bal-jobb vezényszóra, és amikor a rakodás ezzel a katonás módszerrel nem ment, a munkaszolgálatosoknak a sódert zsákokba rakva, a vállukon kellett kihordani” – bár hogy ez miért „megkínzás”, az nem derült ki. Az ítélet szerint Seitz zsidózott, aki rosszul állt sorba, „bokán rúgta”, ami valóban csúnya dolog volt, de azért talán akasztófa még nem járt volna érte.

Idézte továbbá a tényt, hogy a németeknek a század át lett adva: e szerint az osztrák határon három muszos hunyt el a kemény munka hatására. Azzal a résszel az ítélet nem foglalkozott, miszerint Seitztől a századot a németek voltaképpen elvették. Ellentmondásba keveredett az ítélet annak kapcsán is, hogy Seitz miért adta volna át önmagától a századot, és vonult volna be utána önként Budapestet védeni (hiszen nyilván biztonságosabb dolog volt századparancsnoknak lenni Mosonmagyaróváron, mint védeni a fővárost a második világháború egyik legvéresebb ostromában): „azt a parancsot kapta, hogy a századot öntevékenyen Budapestre vagy Dunántúlra, a legközelebbi állomásparancsnokságra vezesse”, „vádlott azonban lehetőleg Dunaszekcsőn akart maradni, és századját minden parancs ellenére Pestszentimre helyett Mosonmagyaróvárra vezette, azzal a céllal, hogy a századot a németeknek átadja”. Hogy miféle logikai kapcsolat volt a baranyai Dunaszekcsőn maradás és a század átadása között Mosonmagyaróváron, nem derült ki.

Magyarán az ítéleti tényállás szerint sem ölt meg senkit, vagy okozta közvetlenül a halálát senkinek. Seitznek nyilván oda kellett volna figyelnie a Szücshoz hasonló esetekre, de más századparancsnokokat könnyedén felmentettek ilyen esetekben. Összevetve az olyan századokkal, ahol szinte hírmondó sem maradt a munkaszolgálatosokból, akár a századparancsnok és a keretlegénység kegyetlenkedései, akár pedig hanyagsága miatt, nehéz lenne azt mondani, hogy a zombori 101/310. sz. század a borzalmak helyszíne volt.

Seitznek valószínűleg az volt a balszerencséje, hogy az egyik legelső népbírósági per vádlottja volt, és az első századparancsnok, aki népbíróság elé állt, így kevéssé volt viszonyítási alapjuk a népbíráknak, és talán elhitték, hogy így néz ki egy „tömeggyilkos” századparancsnok. Az ítéletet mindenesetre 1945. május 8-án végrehajtották az 56 éves, betegeskedő, kétgyermekes családapán.

Esete végső soron annak a szomorú példája, milyen aránytalanságok létezhettek a népbíróságok történetében: valami kétségkívül megvalósult az első népbírósági rendeletet előkészítő Réczei László jogász által megfogalmazott aggályból, miszerint „attól félek […], az lesz, hogy ugyanazért a bűncselekményért, amiért valaki Battonyán 30 napot kap, Székesfehérváron halálra ítélik”.

(Fotó: Fortepan 8558. Munkaszolgálatosok Újvidéken 1941.)